Hiszek

 

Légy büszke arra, ami voltál, s igyekezz különb lenni annál, ami vagy.

Herman Ottó

 

 

Kicsi emlékeim ölelgettem

Milyen szép volt, szerelmesen

Mint egy habkönnyű álom

Titkon most is vissza vágyom

 

Szembe kellett menni a viharral

Farkasszemet nézni a sorfallal

Ahol paloták épültek, csupa önelégültnek

Ahol a büszkeséget pénzben mérték

Sosem tudják meg, mi az érték

 

Üres szempárok, feszülten figyeltem

Pislákolt körülöttem minden jellem

Ezernyi semmitmondó bók

Annyit ért, mint békától a csók

Egyhangú, felejthető tömeg

Számomra mind hűvösek

 

Lehetnék naiv birka, pislogó szemekkel

Nekem ez a világ továbbra sem kell

Titeket néha még sajnálnálak

Én nem leszek eszköze megalkuvásnak

 

Ma már csak lóbáltam a lábam

Elmerültem a pillanatban, vidáman

Minden nap, egy új esély

Mosollyal, nevetve egy ünnepély

 

Minden félelmem elfeledtem

Türelmet és hálát ölelgettem

Hiszek magamban, ennyi elég

Így kezdődnek a tündérmesék

 

Dóri

Megvárlak




Mutatok egy helyet, ahol ketten vagyunk

Ha velem jössz, szárnyalhatunk

Gyere fogd meg a kezem

Ezt még megengedem

 

Ne kérdezd hová megyünk

Amikor majd megpihenünk

Lassan, a füledbe súgom

Milyen a levegő, itt fent a csúcson

 

A fűbe mezítláb érkeztem

Kellett, hogy a bőrömön érezzem

Mennyire közel kerültem

Magamhoz menekültem

 

Már szavak nélkül duruzsolok

Úgy repkednek körül a mosolyok

Te még mindig máshol szállsz

A gondolataimban, csak motoszkálsz

 

Ha eljönnél, egy szép napon

Mindenedet felismerném, vakon

Csókollak, ha szemed lehunyod

Én leszek az, akivel megosztod

Az univerzumod

Csend van

Csend van

A káosz mögött rend van

Ha megállsz csak elúszik minden

Pedig semmit sem adnak ingyen

 

Ma van a nap, amikor boldognak kell lenni

Minden ami számít, csak ennyi

Nem lehet örökké sajnálni magad

Észre sem veszed és minden elhalad

 

Meg kell ragadni a boldog pillanatot

A felhők nem örökké takarják a napot

Találni ezer édes programot

Hogy ne kérd vissza a tegnapot

 

Vágyni, álmodni és remélni

Így tudok csak mosollyal élni

Kevesebbel nem elégszem meg

Mint ami igazán kedves a szívemnek

 

 

Nem egy rész, a részese akarok lenni

Mindennap az érzéssel kelni,

Hogy, szükség van rám

Nem csak alkalomadtán

 

Vártam valakire, aki csak elhalad

De igazán sosem marad

Már tudom nem szabad kérni

Amit nem adnak szivből, azt kár remélni

 

Ahogy a gondolatod éget,

Forróságban temetem a véget

Csak tagadni tudom már, hogy megesett

Rád szükségem lett.

Vetkőztem

Nem kapkodtam, lassan vetkőztem.

Minden perccel könnyebbé váltam amint csúszott le rólam az anyag. Úgy léptem ki a múltból, mint fáradt utazó ki megválni készült az izzadt rongyaitól. A göncöt ami óvott, védett, szolgált annyi éven keresztül...kinőttem. Ami azt illeti nem csak ennyi történt, valójában belenőttem valami újba.
Az önbizalom olyan dolog amit oly sok embernek ok nélkül és túl bőkezűen osztogatnak. Pedig gyanakodhatnának, semmit sem adnak könnyen ami érték. Egy másik oldalról tekintve az önbizalom egy igazi csodalény ami nem ül csak úgy bárki udvarára.
Ugyanis ahhoz, hogy ne csupán illuziókban kergetett nagyképűséghez jusson hozzá az ember, tudnia kell mit és mennyit jelent neki. Ismernie kell magát tetőtől talpig. A jó tulajdonságokkal és a rosszakkal együtt. Márpedig a világban ahol annyira rohan mindenki, hogy saját maga mellett is elszalad, ez aligha jellemző. Talán a dac, a végtelen makacsság sarkallt rá, hogy más tempóban haladjak (meg amúgy is utálok futni ).
Amikor az amúgy tévesen "gondtalannak" titulált gondokkal teli éveit tapossa az ember lánya, harcban áll a világgal és legfőképpen önmagával. Amikor másokat néztem, mennyivel tehetségesebbek, sikeresebbek egyszóval jobbak mint én,kétségbe estem.
Honnan is kellene nekem tudni egy valamiben a legjobbnak lennem?
Legyek jobb mint a táncos, énekes, matematikus, sportoló ?
Ez szinte lehetetlen és tudtam, hogy nem is kell, mert nem tudnék versenybe szállni velük.
Én mai napig csak jó ember szeretnék lenni.
Márpedig ez mindennapos kemény munka:
Minden nap "bent" kell lenni 0-24-ig.
A hitelesség érdekében, a szabadság alig haladja meg az évi 1-2 napot, méghozzá az önéletrajzomba sem írhatom be.
Folyamatos továbbképzést igényel.
Gyakran ér provokáció a felmondásra.
Nincs nyugdíj  (mondjuk abba amúgy sem reménykedem )
Cserébe:
A fizetség felbecsülhetetlen értékkel bír.
Fejleszti az önbizalmat.
Melengeti a lelket.
Kevés a konkurencia
Nőként jár havonta egy két nap "táppénz".
Idővel rájöttem, hogy pont ennyi kell a boldog élethez. Nem versenyként állni hozzá. Senki sem jobb, nincsenek jobb emberek, jobb döntések. Mindenki más, más rossz és más jó tulajdonságokkal.
Már tudom, akkor döntöttem jól ha aszerint cselekedtem ami helyes. Mindegy ki mit gondol, nem számít ha rosszul sül el, tévedni hasznos. Nem kell minden, nem kell a legjobbat nyújtani.
Mégpedig hatalmas különbség van elfogadás és megelégedés között.
A ruháim kikészítve hevertek az ágyon. Ugyanolyanok voltak mint a többi, mint bármelyik az elmúlt 21 évben. Mégis mi változott?
Nem a testemre simultak rá, hanem az egész lényemre. Nem csak pamutot,selymet viseltem, hanem a testem- lelkem kincseit.Mert évek munkája megszeretni, a hegyes szemfogakat, a görbe kislábujjat, a sebek hegeit.
A kincsek mégis belül rejtőznek. A felhőtlen kacagás, az őszinte mosoly, csillogó tekintet mind-mind olyan dolgok amik öltöztetnek.
Minden egyes nap megdolgozni értük.
Azthiszem ez a legszebb "másodállás" a vilagon.